„A stresszhelyzet aktiválja a hipotalamuszt, mely két idegi-hormonális rendszert szabályoz: a szimptikus idegrendszert, és az adrenokortikális rendszert. A szimpatikus idegrendszer a hipotalamuszból érkező idegimpulzusok (1) hatására aktiválja a vezérlése alatt álló különböző belső szerveket és simaizmokat (2). Gyorsítja például a szívritmust, s kitágítja a pupillát. A szimpatikus idegrendszer jelzést küld a mellékvese velőállományának is (3), hogy bocsásson adrenalint és noradrenalint a véráramba (4). Az adrenokortinális rendszert az aktiválja, amikor a hipotalamusz egy CRF nevű vegyületet választ ki, amely a hipotalamusz alatt elhelyezkedő agyalapi mirigyre hat (5). Az agyalapi mirigy ACTH hormont választ ki, mely a vérárammal eljut a mellékvese kéregállományába (6), ahol olyan hormonok kibocsátását serkenti, amelyek a vércukor szintjét szabályozzák (7). Az ACTH a többi belső elválasztású mirigynek is jelzést ad, mintegy 30 további hormon kiválasztására. A különböző stresszhormonok véráram által közvetített összegződő hatása, valamint a vegetatív idegrendszer szimpatikus ágának idegi aktiválása alkotja az „üss vagy fuss” választ.” [Atkinson & Hilgard – Pszichológia]

    A fenti ábra szemlélteti az „Üss vagy fuss” válasz létrejöttének, lezajlásának szerkezetét. Ez egy általános reakció stresszhelyzetben. A lényege, hogy ha a stresszor megszüntetésére van esély egy gyors mérlegelés alapján, akkor az ember erre tesz kísérletet (ütés). Ha azonban a probléma forrása nem legyőzhető, jobb megfutamodni előle (futás), hiszen másra nincs lehetőségünk. Egy hirtelen testi fölkészülést takar a fogalom, mely során a test mindenféle, az adott stresszhelyzet megoldása szempontjából nem hasznos, fölösleges cselekvést, funkciót minimalizál, adott esetben beszüntet, és az energiákat oda összpontosítja, ahol szüksége van rá: a máj többlet cukrot termel, hogy legyen elég energia, zsírokat cukorrá alakító hormonok szabadulnak fel, a légzés, az anyagcsere és a szívverés felgyorsul, az izmok egy megfeszült készenléti állapotot vesznek fel, hogy bármi is legyen a következő, a helyzetet megoldó mozdulat, készen álljunk rá. A szánk is ezért száradhat ki stresszes helyzetben, mert a nyáltermelés lecsökken, hogy a levegő minél szabadabban áramolhasson tüdőnkbe. Az erek összeszűkülnek, hogy ha vérzésre kerülne a sor, minél gyorsabban megszüntethesse testünk. Természetes, biológiai fájdalomcsillapító termelődik bennünk, melynek neve endorfin. A lép több vörösvérsejtet termel a test fokozott oxigénigényére való tekintettel, ugyanakkor a fertőzések kivédése érdekében a csontvelő növeli a fehérvérsejtek számát testünkben. Mindez az idegi-hormonális rendszer, a szimpatikus („A szimpatikus idegrendszer a vegetatív idegrendszernek az a része, amely a szervezet belső környezetének állandóságát biztosítja, illetve elősegíti az alkalmazkodást.”) idegrendszer és az adrenokortikális (mellékvesekérgi) rendszer fokozott aktivitása miatt történik, melynek kiváltó oka ugyebár a stresszhelyzet. A test célja az izgalmi állapot fenntartása a testben, míg a „veszély” el nem múlik.

    Beszéltünk már a stressz egészen sok jellemzőjéről, mivel jár, mi okozza… stb. Nézzük meg, hogy ha már megtörtént a baj, fennáll egy probléma, milyen lehetőségekkel indulhatunk, milyen problémamegoldó alternatívákat hasznosíthatunk a minél kisebb sérüléssel lezajló feldolgozás érdekében.

    Megküzdési készségek

Stresszhelyzetekre reagálva elég sok fizikai és mentális megterhelést kell kiállnia szervezetünknek. Ez természetesen elkerülendő, és ezt a szervezetünk, testünk tudja is. Kétféleképpen állhatunk a dologhoz alapból. Problémaközpontú vagy Érzelemközpontú megküzdésről van szó. Nézzük meg mit takar az előbbi kifejezés.

    A problémaközpontú megküzdés az adott helyzetet megvizsgálva, meghatározva a problémát, és annak forrását, a lehetőségeket számba véve, alternatív megoldások után néz. Ha ezeken túl van az ember, meg is kell valósítania kidolgozott problémamegoldó stratégiáját. Ez történhet környezetünk megváltoztatásával, vagy magunkon, viselkedésünkön, gondolkodásmódunkon való változtatással is (célok változtatása, új „önjutalmazási rendszer” bevezetése… stb.). Mint ahogyan a nevében is benne van, a problémaközpontú megküzdés elsősorban magára a problémára koncentrál. Hogy ezt milyen sikerességgel oldja meg az egyén, az tapasztalataitól, készségeitől, intellektuális képességeitől, és nem utolsó sorban önkontrolljától függ. Az ilyen típusú emberek stressz után kevésbé hajlamosak depresszióra. Bár egy alapból depresszióra hajlamos ember nem is valószínű, hogy ilyen gondolkodással próbálná meg leküzdeni az őt érő problémákat.  [Atkinson & Hilgard – Pszichológia]

    Az érzelemközpontú megküzdés, az előbbivel szemben nem a problémát magát helyezi középpontba a megoldás során, hanem a problémára reakcióként fellépő negatív érzelmeket, megnyilvánulásokat igyekszik mérsékelni. Az érzelmi reakciók csökkentése segít abban, hogy az érzelmek helyett inkább a probléma megoldására koncentrálhassunk. Befolyásolhatatlan helyzeteknél is gyakran lép fel ez a válasz. Ezen belül is két csoportra bontható a téma. Viselkedéses, illetve kognitív stratégiákra. A viselkedéses stratégia például, ha az alkoholban keresünk tompulást, felejtést, vagy ha fizikálisan kitöltjük a dühöt, esetleg érzelmi támaszként barátainkhoz fordulunk. A kognitív stratégia inkább a probléma figyelmen kívül való hagyására tett kísérleteket takarja. Elhitetjük magunkkal, hogy nem érdemes ennyit rágódni egy helyzeten, hogy hiába törődnénk vele, nem lehet rajta változtatni, nem éri meg belerokkannunk… stb. Idetartozik még az is, mikor átértékeljük, alapjaiban gondoljuk újra a helyzetet. „Rájövünk”, meggyőzzük magunkat, hogy talán nem is akkora probléma ez, így kellett ennek történnie… stb. [Atkinson & Hilgard – Pszichológia]

    Egy biztos. A lelki támasz fontos, érdemes beszélni róla, kibeszélni magunkból a stresszélményről szóló gondolatokat. „A stresszorokhoz való alkalmazkodás egyik legjobb stratégiája, ha megpróbálunk érzelmi támaszt keresni másoknál. Az egyik, műtéten átesett mellrákos nőkre irányuló vizsgálatban Levy és munkatársai (1990) azt állapították meg, hogy a szociális támaszt igénylő és kereső nők immunrendszere a természetes ölősejtek nagyobb aktivitásának köszönhetően, agresszívabban lép fel a rákkal szemben. Pennebaker (1990) kimutatta, hogy azok, akik személyes traumáikat megosztják támogatást nyújtó társaikkal, legyen szó akár nemi erőszakról vagy házastársuk öngyilkosságáról, nagyobb eséllyel maradnak egészségesek a trauma után, még hosszú távon is.” [Atkinson & Hilgard – Pszichológia]

Fontos azonban, hogy a segítség olyan mértékű és minőségű legyen, hogy valóban egy előrevivő, pozitív hatásról beszélhessünk, és ne egy destruktív, plusz stresszforrásként szolgáló tényező legyen az elszenvedő életében. A feldolgozásban fontos szerepe van annak, hogy mennyire tud az ember negatív élményeiről megnyilatkozni. Egyes kutatások szerint, ha beszámolunk a legtöbb dologról, ami ér minket, naplót vezetünk, pozitívan befolyásolhatjuk egészségi állapotunkat. Ez nem egyenlő persze azzal, mint mikor gyászeseten évekig rágódik valaki, s kizárólag ezen esemény köré rendeződnek gondolatai, ez határozza meg mindennapi életét. Meg kell találni a legoptimálisabb arányt, hogy mennyit osszunk meg magukból szeretteinkkel, és mennyit tartsunk meg magunknak, és mindezt milyen minőségben tegyük.

    Szót kell, hogy ejtsek a gyerekkorban átélt traumákról, és esetleges következményeiről is. Meghatározó lehet ugyanis egy erős negatív behatás az egyedfejlődés szempontjából, főleg ha fiatalkorban történik, és ha esetleg egy sokáig fennálló stresszhelyzetről beszélünk. Komoly személyiségbeli torzulásokat idézhet elő ugyanis a későbbiekben, egy-egy nagyobb horderejű trauma, gyerekek esetén (szexuális zaklatás, bántalmazás, a kellő szociális háttér vagy a szeretet hiánya, szülők elvesztése/halála… stb.). Itt utalnék vissza arra, hogy miért is keltette fel figyelmem ez a témakör. A kriminalisztikai esetek elég jelentős százalékban levezethetők gyerekkori traumákra és az ebből származó tudati torzulásokra. Még nagyobb az ilyen esetekhez köthető, kiváltó okként funkcionáló traumák aránya sorozatgyilkosok esetén. Olyan mértékben sérülhet és tolódhat ezáltal rossz irányba egy gyermek személyisége (például, ha fiatalon molesztálták, vagy verték otthon) mely a későbbiekben szörnyűségek sorozatának elkövetéséhez vezethet. Fontos figyelni az ilyen esetekre, hogy megismerésükkel, és idejében való kezelésükkel megelőzhessük az újabb és újabb, feldolgozatlan trauma által torzított emberek okozta tragédiákat. Ide kapcsolódóan, lezárásként idéznék, majd részben elemeznék egy Tommy Lynn Sells-szel készült interjút. Hogy ki is ő, az kiderül az alábbi írásból:

    „A 45 éves Tommy Lynn Sellset 2000-ben fogták el, miután leszúrt egy 13 éves kislányt és elvágta a torkát a kislány 10 éves barátnőjének. A barátnő túlélte az esetet és az általa adott személyleírás alapján sikerült elfogni Sellset. A férfi később számos további gyilkosságot bevallott, illetve más gyilkosságokkal kapcsolatban is gyanúsítják, amelyeket az országban ide-oda cikázva követhetett el. Jelenleg a texasi Livingstonban vár a kivégzésére.

Sells életéről és hogy vajon ő mit gondol a hozzá kapcsolódó eseményekről, kicsit több is kiderül egy vele készült interjúból, amit a The Southern készített. Sells egyébként saját bevallása szerint nem emlékszik a gyilkosságok egy részére, de tisztában van azzal is, hogy az emberek ebben erősen kételkednek.

Sells gyermekkorában sok időt töltött egy később kiskorúak molesztálásával gyanúsított férfival. Ezt az időszakot így látja:

"Azt hiszem, nem rossz szándékkal jöttem a világra. De ezt sosem fogjuk megtudni, mert sosem próbált senki sem segíteni nekem. Amikor a saját anyád egy pedofil kezére ad, akkor vajon hol van a segítség? És mi késztet egy józan gondolkodású anyát arra, hogy hagyja, hogy a 7 éves fia egy egyedülálló férfi házában aludjon évekig, és azt gondolja, hogy ez helyes, egészséges dolog? A 7 és 14 éves korom közötti időszak újra és újra lepereg bennem, nem múlik el.

A fájdalom nem marad abba, még mindig megvan. Egyetlen éjszakát sem tudok úgy átaludni, hogy ne vele ébrednék. Olyan az elmém, mint egy tükör, amit valaki összetört egy kalapáccsal. 7 éves korom után mintha egyszerűen érzéketlenné váltam volna, sötét lélek lettem. Azt hiszem, akárhányszor megöltem valakit, mindig azt a férfit öltem meg."

Első gyilkosságát saját bevallása szerint tizenévesen követte el. Erről az időszakról így számol be:

"Akkoriban tanultam meg, hogyan éljek túl egyedül. Loptam és arra mentem, amerre hajlandóak voltak elfuvarozni. Az egyik nap Illinois-ban, másnap már Oklahomában jártam."

Egy 1987-ben, Illinois déli részén elkövetett gyilkosságról így vall:

"Csak áthaladtam arra. Korábban már álltam meg annál a kamionos pihenőnél és vonattal is jártam arra."

Itt futott össze Keith Dardeennel, akit később egész családjával együtt megölt. Sells szerint a férfi meghívta enni egyet, azonban ezután szexuális jellegű ajánlatokat tett neki, ami őt nagyon feldühítette.

"Valami szaros átverés történt, érti? Ekkor én otthagytam, majd később visszatértem, megfigyeltem egy kis ideig és vártam az alkalomra. És akkor elszabadult a pokol."

Arról, hogy miért ment vissza Dardeen családját is megölni:

"Nincs rá válaszom, nem tudom megválaszolni. Ha nem cseszték még fel az embert ennyire, akkor nehéz... tudják. Az egyik Texas Ranger szerint azért, mert a nő tudta, ki vagyok, de szerintem ez nem volt benne ebben. Egyszerűen csak annyira kiakadtam, hogy a végsőkig elmentem. A dühöt nem lehet egy gombnyomásra kikapcsolni."

Sells azt mondja, számos gyermekkel végzett, erről így gondolkodik:

"Tegyük ezt tisztába: a gyilkosság az gyilkosság. Ha megölném magát, akkor nem szeretné ugyanazt az igazságtételt, amit egy rendőr kap, ha megölik? Az ő megölése halálbüntetést ér, a magáé meg csak átlagos. Baromság. Ha újszülöttet vagy egy 90 évest gyilkol is meg az ember, a gyilkosság az akkor is gyilkosság. Nem lehet osztályozni, hogy az egyik rosszabb, mint a másik."

Arról, hogy több gyilkosságra nem emlékszik:

"A gyilkosságok felére sem emlékszem. Azt hiszem, az egyik dolog, ami segített a túlélésben az életem során, beleértve a molesztálást és a veréseket is, vagy ha bármi történt, az az, hogy egyszerűen nem gondolok többet ezekre.

Elmúltak. És, és ez így van nagyon sok bűnténnyel, amit elkövettem. Ha egyszer elmúltak, többet nem gondoltam rájuk úgy, mint aminek a részese voltam. Azt mondják, tettem pár elég rettenetes dolgot, de egy részükről csak azt tudom mondani, hogy igen, emlékszem valamire belőlük, de a többi részükben nem vagyok biztos. És olyan nagyon sok van belőlük. Hogyan különböztethetné meg őket az ember egymástól?"

"Azt mondják, nem köt tárgyi bizonyíték a Dardeen családhoz, de nem volt ilyen a többieknél sem, hiszen nem engem kerestek. Én csak továbbálltam, mert mindig ilyen tűnékeny voltam. Ha máshogy hiszi, én nem fogok vitatkozni, előbb végez velem Texas."

Ha szabadon engednék, Keith Durdeen anyjával szeretne találkozni:

"Ha ide szeretne jönni és beszélni, visítani, üvölteni, rugdosni, megütni, akkor meg kell, hogy legyen ez a joga. De sajnálom, ez nem lesz elegendő. Mit is mondhatnék? Életem minden hátralévő napján bocsánatot kérhetnék tőle, de ettől nem fog elmúlni a fájdalma és az egyetlen dolog, amit biztosan tudok a fájdalomról, az az, hogy nem múlik el. Azt nem tudom, hogy megértem-e a megbocsátást. Nem hiszem."

*

"Tudom, hogy idebent hogy töltsem el az időt, azt viszont nem, hogy odakint hogy. Ezt a környezetet megértem, a maguk világát nem, nem fér a fejembe. Egyszerűen kikészíti az agyamat, hogy megértsem."

A kivégzés megfellebbezéséről és magáról a kivégzésről:

"Nem érdekel, ez az ő bulijuk, nem az enyém. Nincs elég hely a fejemben ahhoz, hogy ezzel mind foglalkozzak. Tényleg nincs mondanivalóm erről, és tényleg nem érdekel. Nem is tudok róla eleget, hogy foglalkozzak vele és nem is akarok. A kivégzésem nekem nem fog fájni, Istenem, bárcsak..."

"Azt hiszik, a halál a végső büntetés, de nem így van. Ezzel együtt élni, ez a végső büntetés. Ezzel, amit tettem. Ez nem múlik el. Ami történt velem, amit tettem, az nem tűnik el, és ettől becsavarodok. Minden nap ezzel kelek és ezzel fekszem. A halál az örömmel várt felszabadulás.

Ha azt akarják, hogy kivégezzenek, nekem jó. Az én érzéseimet nem fogják megsérteni, én meg nem fogok azzal bíbelődni, hogy mentsem az életemet, mert véleményem szerint nem éri meg. Már 7 éves koromban sem gondolták azt, hogy érdemes lenne megmenteni, szóval most miért kellene nekem máshogy gondolnom?"

Istenről:

"Sok közös ügyem van vele. Ez a legnagyobb: Nem volt ott, amikor 7 évesen érte kiáltottam, hogy állítsa meg ezt a pasast, hogy ne csinálja velem azokat a dolgokat, amiket tett és éveken át ebben a pokolban éltem. Szóval én nem mondom azt, hogy van ott fent Isten, aki majd megvéd engem vagy magukat, mert szerintem egyszerűen csak nincs ott.

Annyi szeretetnek kellene lennie, de nincs. Ha azt akarják hinni, hogy a kivégzésem után majd fogadóbizottság vár a pokolban, hát hadd' higgyék, de én nem így látom. Én abban hiszek, hogy előbb-utóbb vissza fogok térni, hogy valaki másnak csapjak oda."

[www.ussk.blog.hu, 2010. 05. 17.] [egyes, a témához nem szorosan kapcsolódó részek közlését mellőztem. –Firka-]

***

    Tipikus profil. De nézzük meg az eddig tárgyaltak alapján milyen motívumok fedezhetőek fel Tommy indítékai és múltját illetőleg:

„Amikor a saját anyád egy pedofil kezére ad, akkor vajon hol van a segítség?” (A gyerekkori trauma, mely hatására torzulhatott egy jókorát Tommy személyisége. A megfelelő szociális háttér hiánya is felfedezhető, anyja ugyanis egyáltalán nem mutatott különösebb érdeklődést fia hol és kivel létével kapcsolatban)

„A 7 és 14 éves korom közötti időszak újra és újra lepereg bennem, nem múlik el.” (Jellemző tünet, ahogy azt már fentebb írtam, az áldozatok sokszor újraélik az őket ért borzalmakat.)

„Egyetlen éjszakát sem tudok úgy átaludni, hogy ne vele ébrednék.” (Álmatlanság, a traumáról való álmodás, az ezzel kelés-fekvés szintén egy jellemző pszichés motívum.)

„7 éves korom után mintha egyszerűen érzéketlenné váltam volna.” (Trauma utáni érzéketlenség, közönyösség. Tökéletesen illeszkedik a fent tárgyaltak alapján a képbe.)

„Sells szerint a férfi meghívta enni egyet, azonban ezután szexuális jellegű ajánlatokat tett neki, ami őt nagyon feldühítette.” / „Azt hiszem, akárhányszor megöltem valakit, mindig azt a férfit öltem meg. (a gyerekkori erőszaktevőre utal. –Firka-)” (Ezt a reakciót a nemi erőszak áldozatainál írtam, nőket példának állítva. Itt is ez fedezhető fel, az erőszaktevő/molesztáló képének más, idegen, a traumát felidézőkre való kivetítése.)

„A dühöt nem lehet egy gombnyomásra kikapcsolni” (Feldolgozatlan, másokkal meg nem osztott, átbeszéletlen gyerekkori trauma esetén a harag, agresszió nagy eséllyel marad meg fő jellemvonásként a későbbiekben, elég hosszú ideig, vagy akár örökre is.)

„Azt hiszem, az egyik dolog, ami segített a túlélésben az életem során, beleértve a molesztálást és a veréseket is, vagy ha bármi történt, az az, hogy egyszerűen nem gondolok többet ezekre.” (A problémák, szörnyűségek figyelmen kívül hagyására való szándék, melyet az „érzelemközpontú megküzdés” témakörben, a „kognitív stratégia” résznél írtam le.)

„Minden nap ezzel kelek és ezzel fekszem. A halál az örömmel várt felszabadulás.”

    Azt hiszem, ezen példán keresztül ha nem is testközelből, de elég szemléletesen megfigyelhető egy élet tragédiája, mely más életeket is tönkretett. A poszttraumás stresszzavar egy élő dolog, nem csupán egy bonyolult kifejezés. Körülvesz, és meghatározza életünket, ha nem figyelünk oda egészen apró dolgokra. Fontosnak tartom, hogy tudatosuljon mindenkiben, hogy mennyire összetett és törékeny az egész világ szociális élete. Függünk egymástól, és néha számunkra semmiségnek tűnő dolgok akár az utolsó cseppek is lehetnek a pohárban egyeseknél, akikről nem is feltételeznénk, hogy mi lakozik bennük, miken mehettek eddig keresztül. A múltunk fontos, és meghatározó. A stresszhelyzetek feldolgozásra várnak, nem elfojtásra. Hihetetlen mennyiségű bűncselekmény lenne megelőzhető egy kis odafigyeléssel, egy kevés hozzáértéssel és empátiával. Hogy ne sodródjanak életek a teljes csőd, tragédia felé egy-egy hurrikán, háború, erőszakos dolgok átélése után, nagyon fontos hogy ismerjük az ember összetettségét, az ok-okozati viszonyokat.

    Utolsó szó jogán annyit mondanék még, hogy nyugalom. Az élet nem tart örökké, és ezt a kevés időt, melyet békében eltölthetnénk, a stressz csak megrövidíti. Egyszerűen, nyugodtan. Mindent megosztani, feldolgozni, akármiről is legyen szó, bármit is hozzon az élet.

Források:

-          Atkinson & Hilgard – Pszichológia

-          www.ussk.hu

-          www.pszichologia.hu