A kaliforniai San Quentin Állami Fegyház nevével már biztosan többen is találkoztak, ha máshol nem, hát filmekben, regényekben. A 160 éves múltra visszatekintő intézményben, amelyet közvetetten az aranyláz hatására építtettek magukkal a rabokkal annak idején, ma az USA legnagyobb halálsora található körülbelül 700 halálraítélttel. Persze nem csak őket tartják itt, hiszen a hatalmas méretű, külön írányítószámmal rendelkező intézmény több mint 5000 rab lakhelyét jelenti, most azonban mégis róluk lesz szó.

 

 

A halálsoron tartott rabok túlnyomó többsége a keleti szárnyat foglalja el, fegyveresen őrzött, elszeparált cellákban, egyedül. (Ez azért lényeges, mert az egyébként 3000 főre szabott fegyház többi részében általában két rabot tartanak az egy személyre tervezett cellákban, sőt, a korábbi edzőteremben is rengeteg rabot összezsúfoltak és a terem inkább egy átmeneti menekülttáborra emlékeztet.) A cellák nagyjából másfélszer három méteresek, priccsel, rozsdamentes acélból készült mosdóval, vécével, polccal és villannyal. Ugyanebben a szárnyban, de a túloldalon olyan nem halálraítélt rabokat tartanak, akik állandóan gondot okoztak vagy mentális problémáik vannak. Napközben folyamatos a morajlás, éjszaka viszont aránylag csend van, bár előfordul, hogy valaki elkezd kiabálni a nem halálraítélt oldalról. A keleti szárnnyal szemben egyébként vízágyúkat helyeztek el.

 

A halálraítélteknek kevesebb a szabadsága és lehetősége más elítélteknél, például 4 órát tölthetnek csak a cellán kívül, délelőtt, heti 4-5 alkalommal. Számukra több, kisebb elkerített udvart biztosítottak, így jobban eloszlanak, úgy meg aztán pláne, hogy sokan inkább nem nagyon mennek ki, mert tartanak a verekedésektől (és az ezeket rendező őröktől). A kimenetel előtt persze levetkőztetik és teljesen átvizsgálják őket, mindenre kiterjedően. A kijelölt udvarra alsónadrágban kísérik őket és csak ezután öltözhetnek fel és veszik le róluk a bilincset.

 

Egyébként mindenhova csak bilincsben mehetnek, kísérettel és akkor is bilincset tesznek rájuk, amikor a cellájuk rendszeres átkutatását végzik. A halálraítéltek nem az ebédlőben étkeznek, hanem a cellájukban kapják meg az ételt egy résen át és a telefont is ide hozzák nekik. Ők a többi rabnál korlátozottabb számú programban vehetnek részt, például nem dolgozhatnak a San Quentin bútorgyárában vagy egyéb munkaprogramjaiban, nem játszhatnak a sportcsapatokban, drámacsoportban, viszont írhatnak, festhetnek, olvashatnak, levelezhetnek és képezhetik magukat. Ha van rá pénzük, vásárolhatnak tévét vagy rádiót, azonban a tévén csak nagyon korlátozott számú, főleg helyi csatornát foghatnak. (Bevinni otthonról ilyesmit nem lehet, csak a San Quentinnel kapcsolatban álló, meghatározott forgalmazóktól szerezhetik be.) Számítógépet nem kaphatnak.

 

Egyébként többek között azért sem lenne tanácsos őket összeengedni a többi rabbal, mert az általuk elkövetett bűncselekmények súlyossága miatt többen közülük helyi, országos vagy akár világhírű ismertségnek örvendenek (gondoljunk csak arra, hogy korábban olyan sorozatgyilkosok és más bűnözők éltek itt, mint Charles Manson, Richard Chase vagy Harvey Glatman, ma pedig köztük találhatjuk Richard Ramirezt, Rodney Alcalát, Charles Ng-t vagy a terhes feleségét brutálisan megcsonkító, még mindig aktuális „celebritást”, Scott Petersont) és bizony a lenti udvaron szabadabban kószáló, bandákba szerveződött nehézfiúk nem titkoltan szívesen ellátnák a bajukat. Ha másért nem, hát azért, hogy az így szerzett trófeával megszilárdítsák a pozíciójukat az ottani igen szigorú hierarchiában. A lenti, zajos rabvilág egyébként sem mentes az ilyesmitől, a lenti udvarra kiengedett elítéltek gyakran büszkén mutogatják az itt szerzett maradandó sérüléseik nyomait és állandó a rivalizálás a bandák között. A legkevésbé népszerűek egyébként általában azok a rabok, akik miatt szigorítottak valamivel kapcsolatban a büntetésen (példa erre a kaliforniai „három csapás” törvénye).

 

A San Quentinbe úgy általában sem egyszerű látogatóként bejutni, de a halálraítéltek látogathatósága még korlátozottabb. Egy-két hónapba telik, mire eldöntik, hogy az illető látogathat-e, ezután pedig meghatározott időpontokban lehet csak érkezni és legalább egy héttel előre szólni, viszont még így sem biztos, hogy nem fordítják vissza a kapuban az illetőt. (A hozzátartozók tapasztalait olvasva telefonálni pedig szinte lehetetlen, állandóan foglaltak a vonalak.) Volt már rá példa, hogy hosszabb-rövidebb ideig nem is voltak látogathatóak a halálsoron ülők, amikor valamelyikük támadólag lépett fel rabtársával szemben a látogatás alatt. Más rabokkal ellentétben velük még a legcsekélyebb testi kontaktus is tiltott és csak plexiüveg mögött ülve fogadhatják hozzátartozóikat. A házastársi látogatás a halálraítéltek számára tilos.

 

A többi rabhoz hasonlóan azonban ők is kivívhatnak maguknak egy kicsit nagyobb szabadságot a jó magaviselettel. A 700-ból körülbelül 70-en laknak közülük az északi szárnyban, ahol nincsenek majdnem egész nap a cellájukba zárva, hanem naponta mindannyiukat kiengedik és nyugodtan beszélgethetnek, játszhatnak különféle játékokat egymással. Ők azok, akiknél nem szükséges a szigorú őrizet, mert nincs probléma velük.

A szomszédos épületben található azonban az egész San Quentin legszigorúbban őrzött része, a jelenleg körülbelül 100 fős Adjustment Center. Ide kerül először minden halálraítélt, amíg ki nem tapasztalják a viselkedését és ezután kerülhet át a keleti szárnyba a többiekhez, ha megfelelőnek ítélik. És ezek mögött az ajtók mögött tartják az összes olyan halálraítéltet is, aki úgy érzi, már nincs vesztenivalója, így kezelhetetlenül agresszív és veszélyes viselkedésre képes. Nem véletlen, hogy a lenti fegyőr inkább egy rohamosztagosra hasonlít, ide ugyanis csak ilyen felszerelésben jöhetnek be a gyakori támadások miatt.

Sokan át is kérik magukat az itt szolgálatot teljesítők közül, hiszen ezek az elítéltek bármivel megtámadhatják őket, ami az eszükbe jut (annak ellenére, hogy ezekben a cellákban még a többihez képest is tényleg alig van valami, nagyon kreatívak tudnak lenni), például nem ritka, hogy ürülékkel vagy vizelettel próbálják elvakítani az őrt. Sajnos volt már rá példa a múltban, hogy kiszabadultak innen rabok és több ember halálát követelte az eset. Egyikük később azt mondta, nem az volt a lényeg, hogy kiszabaduljanak, hanem hogy minél több őrrel végezhessenek. Az ittenieket jóval ritkábban engedik ki a napvilágra, akkor pedig egy szűkös, ketrecszerű építménybe zárják őket, fegyveres felügyelet mellett.Ezen kívül csak olyan esetekben viszik ki őket, ha például orvosi ellátásra szorulnak, de ekkor is legalább három őrnek kell kísérnie őket. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem olyan magánzárkák, ahova egy-két napra teszik be az elítéltet lenyugodni, hanem félévente van lehetőségük visszakerülni a keleti szárnyba. Itt tartják egyébként a rajongóival kiterjedt levelezést folytató, sátánista sorozatgyilkos Richard Ramirezt is.

 

A kivégzések az északi szárnyban történnek. A harmincas évekig főleg akasztással végeztek ki körülbelül 200 elítéltet, majd beüzemeltek egy gázkamrát és ezzel is nagyjából ugyanennyi emberrel végeztek (itt lelte halálát a gázkamra egyik építője is néhány évvel később). A gázkamrában ilyenkor egyébként egyszerre két elítéltet helyeztek el. Előfordult az is, hogy egy rab kiszabadította magát a szíjakból és a kivégzés alatt rémülten szaladgált fel-alá a kamrában. A kilencvenes években aztán túl kegyetlennek minősítették az elgázosítást és úgy döntöttek, az elítélt választhatja a méreginjekciót is, azóta ez utóbbi a gyakori.

 

Nagyjából évi harminc fővel nő a halálsoron tartottak száma, így náluk is szorongató a helyhiány. Szeretnék is egy új épülettel kibővíteni a halálsort, ám Kalifornia eddig nem adott pénzt nekik erre.